Szóval, Stohl András ismét összetörte az autóját. Nameg másik kettőt, pár emberrel bennük. Hogy mi lesz vele? Sokan azt gondolják a kapcsolataival ki fogják mosni. Császár Elődhöz hasonlítják. Emellett párak szerint most egy jópár évre jegelni fogják a közszereplői karrierjét (ezt már láthatjuk is), aztán óvatosan visszahelyezik az eddigi helyekre. Ki tudja?

Előd többé nem tudott érvényesülni Császár Elődként. Persze volt együttese később ami jól ment nálunk is, de az emberek sokáig nem tudták ki van a keverőpult mögé bújva. Ez a mi Andrásunknál kétes, hogy működhetne - hiszen abból él, hogy szerepel. Az emberek látják az arcát, hallják a hangját. Nem lehet elbújva szinészkedni.

Rengeteg fórumon megy a vita, ki kellene végezni, leültetni, felnégyelni, stb. Ez egy érdekes kérdés amúgy, de én nem fogok pálcát törni felette. Mindezt mondom úgy, hogy jópár éve vezetek, nem egyszer kellett döntenem alkohol és volán közt - és soha egy percre sem merült fel bennem, hogy ittasan vezessek. Túlságosan féltem az életem, az autóm - és félem a következményeket. Mert azok mindig vannak. Lehet nem most, nem holnap, de utolérnek és lehengerelnek.

Szóval mi is történt? András kilóval átment a szembejövő sávba ismerkedni. Csak ott épp voltak, elcsattant egy-két puszi és az árokban találták magukat.

Most el lehet képzelni, mit éreznénk ha velünk, vagy szeretteinkel tette volna ezt ő?

"Haragot, félelmet, értetlenséget érzek. Bosszúvágyat. Büntessék meg. Vegyék el a jogsiját örökre, ez nem az első alkalom volt, bevallotta a mocsok. Ültessék le évekre, hiszen nem rajta múlott, hogy nem haltak meg a vétlen felek, megérdemli. Elhagyta a baleset helyszínét, be akarta csapni a hatóságokat. Ezek a tettek gerinctelenségről és felelőtlenségről beszélnek.

A médiából? A színházból? A sorozatból? Szedjék ki, írják ki azonnal. Egy ilyen ember ne okítson, ne szórakoztasson mert hiteltelen lenne. Rúgják ki, fizettessék meg vele a károkat, menjen tönkre mind anyagilag, mind emberileg. Váljon egy ronccsá akit még a szerettei is elhagytak. Ne lássam, ne halljak róla többet. Sohamár."

egy fiktív szereplő

Most pedig képzeljük magunkat a helyébe.

"Biztos munkahely(ek), hírnév, szerető család, barátok, jó élet. Szenvedélybetegség - alkohol vagy drog - teljesen lényegtelen, magánügy. Nem tudom miért de mindemellett nem bírom ki, hogy ne vezessek. Hat évvel ezelőtt fejreálltam emiatt, de túléltem és másnak nem esett baja. Azért rendesen megbüntettek, az engedélyem is ugrott majd két évre. De megértem őket, nem vagyok több mint bárki más és tényleg csak a szerencsén múlott, hogy nem ártottam valakinek. Előtte és azóta viszont nem volt semmi gond.

Aztán beüt a krach. Ittam, de a városba kell mennem nagyon gyorsan. Nincs senki, aki ráéne és ezelőtt is sokat vezettem így - nyugodt vagyok. Elindulok, sietve. 80 a megengedett ezen a szakaszon, 100-al hajtok ahogy sokan mások is. De itt és most ez a határ onnansó oldala, az autó kicsit megbillen egy kanyar után és átcsúszok a szembesávba. Próbálok korrigálni, de nem megy. Az utolsó kép beleég az emlékezetembe, szemből egy fekete autó (talán valami szedán) szikrázik a napfényben, a benne ülő nő az arca elé kapja a kezét. A szemét viszont természetellenes tisztasággal látom. Félelem van benne.

Lassan magamhoz térek, valami állott szag keveredik az ablaktörlő-folyadék citromos illatával, az orromba kúszik és facsarja. A szám szárazabb a Góbi-sivatagnál is. A tárgyaim szanaszét, semmi sincs a helyén. Nemhiába mondják, hogy utastérbe semmit se tegyünk - jut eszembe. A következő gondolatom a nő szeme. Túlélte? Nem igazán látok ki, a motorháztetőm felgyűrődött. De az üveg még tart, talán nem is volt olyan komoly az ütközés. Kiszállok. Nem egyszerű, az ajtó megvetemedett. Alig látszik, de küzdeni kell vele.

A fekete autó oldalára burolva fekszik, akár egy haldokló állat. Nem látok mozgást. Meg akarom kerülni és az arcomból kiszalad a vér. Egy másik autó. Istenem, szakad ki belőlem egy nyögés. Egy piros Berlingo, hogy került ez ide? Nem emlékszem rá. Odatámolygok, az oldala nagyon rondán összetört. Benézek az üveg maradékán, egy idősebb bácsi jajgat bent.

Most jutnak el a hangok a tudatomig. Emberek hangját hallom, jönnek bámészkodni, segíteni. Megkérdezem a bácsit, minden rendben van? Fáj a lábam, beszorult! - nyögi. Mellette ül egy lány, ő azt mondja neki nincs baja. Átmegyek a fekete autóhoz. Skoda. Négyen ülnek benne, már másznak ki. Nehézkesen, próbálok segíteni nekik. A vezető rámnéz, látom a szemében, nem tudja mit mondjon. Én se. Az egyikük rágyújt, kérek egy szálat, most nagyon kell. Ad. Le is köphetne pedig.

Hívom Ancsikát mi történt, azt mondja azonnal jön. Közben ideértek a közeledők, kérdezgetnek mindenkit az állapotáról. A bácsi nem tud kiszállni, beszorult. Látom ahogy egyikük a mentőket hívja. Eddig ez eszembe se jutott, atyaég. Kábán állok míg a mentők megjönnek, még gondolkozni sem tudok. A bácsival foglalkoznak főleg. Mi többiek jól megúsztuk de neki kiáll egy kórházi pihenő, a lába biztosan eltört. Ancsi is ideér, megölel és szorít. A pofon készületlenül ér. Aztán meghallom, ahogy valaki a rendőrséget hívja.

Pánik. Ancsi marad, én hazahajtok a kocsijával. Nem tudom mit tegyek. Nem tudom mi legyen. Félek."

egy fiktív András

Ha én mint átlagember balesetet okozok, megbüntetnek. Aztán élem tovább az életem. Nem rúgnak ki, nem hoznak létre Facebook csoportot, hogy megalázzanak. De vadidegenek sem állnak ki mellettem, vastapsal kifejezve: nekünk ugyanaz maradsz, bármit tettél is. Fikciót sem ír rólam senki.